"Ha a gyermek,

aki egykor voltunk,

ma megkérdezne,

mi volt életünk legfontosabb tanulsága

- mit mondanánk el neki,

és cserébe mire döbbennénk rá mi magunk?" 

Richard Bach

Búcsú a Biztonságtól

Részlet

Mindig úgy véltem, bármilyen belső hang tőlem magamtól származik, mint puszta barlang faláról visszaverődő, szavak nélküli visszhang. Néha aggodalmaskodó, néha meg vidám hangfoszlányok voltak, nemigen figyeltem rájuk, szellemszavak, kocognak, hogy ne fázzanak.

De hogy mindenféle szintek lennének a tudatomban? Az énem részei, amelyekkel még nem találkoztam? Buzogtak bennem a kérdések.

Ha nem egyszerű visszhangokról van szó, akkor mint családot, rávehetném őket, hogy ne csak ötletszerűen társalogjanak velem, hanem tanítsanak, vezessenek?

Gondterhelten ráncoltam a homlokom. Nem. Ugyan hogyan vehetném rá magamat, hogy tanítója legyek saját magamnak?

Mintha egy óriási mikroszkópba bámulnék. A válasz itt lapul a lencse alatt, de nem bírom behozni a fókuszba. A közvetlen közelében járok, csupán apró mozdulat, ez az, óvatosan...

Mi van, ha a tanítóim most, ebben a pillanatban itt vannak?

Mi lenne, ha ahelyett, hogy folyton járna a szám a tudatomban, a változatosság kedvéért most fülelnék?

Sose volt még a világ képe körülöttem ilyen éles, a színek ennyire tiszták. A fú, a felhők, még a szél is ragyog.

A tanítóim máris léteznek!

Mi van, ha ezek az én belső szintjeim a barátaim, és sokkal többet tudnak annál, amit én tudok? Ez olyan lenne, mintha...

-... mintha fregattkapitány lenne, uram,  egy csodálatosan gyors járatú vitorláshajó ifjú kapitánya.

Az ég, a felhők szempillantás alatt egészen más jelenetbe villantak át: kék egyenruhás, arany váll-lapos fiú állt kicsit oldalt dőlve egy ébenfa szín törzű hadihajó parancsnoki hídján, a feje fölött hatalmas vászonfelhők dagadtak

Én találtam ki,amit látok, vagy villámmal festette valaki elém a képet?

Hasította a hullámokat a hajó, a szélárnyékos oldalán kiömlő vízsugarak mély árkolást szántottak a habokba: a fedélzeten ott állt a fiú, körülötte egyenruhás legénység szorgoskodott.

A látványtól lenyűgözötten túl gyorsan ugrottam előbbre a tudatomban játszódó színjátékban. Sziklás part meredt fel a hajó előtt, korall-tőrök bukkantak ki a vízből.

-Hullámtörők! - rikoltotta az őrszem. - Közvetlenül előttünk!

A hajó rendületlenül száguldott, minden bordája, kötele meg vászna, minden élő lélek rajta csak tört előre, az irány mit sem változott.

- A hullámtörők sziklazátonyok - kiáltottam, mert szempillantás alatt megértettem, hogy a fiú én vagyok. - Ha nem változtatunk irányt, a szikláknak rohanunk!

Az első tiszt napégette arca rezzenéstelen, hangja egykedvű, megedzették a tengeren töltött évek. - Igen, igen uram, nekik rohanunk.

-Mondja meg nekik, hogy forduljanak el!

-Önnek kell a kormánykerékhez állnia, uram, vagy utasíthatja a a kormányost - felelte az első tiszt. - Senki másnak nem engedelmeskedik, csak Ön parancsolhat neki.

A hídról láttam, amint a tucatnyi hajóhosszal előttünk a kék víz tajtékká robban.

Hajón nem parancsol más, csak a kapitány.

Ránéztem a kormányosra, a hangom inkább rémült volt, mintsem parancsoló.

-Forduljon ki!

A kormányos kezében azon nyomban megprödült a kerék, villantak a küllők, a hajó elfordult, tajtékfüggöny borított be bennünket, mintha egy vágtázó vadló fordult volna sarkon a tengeren.

(...)

Lényegtelen, hány éves a kapitány, az sem számít, mivel járnak a parancsai. A legénység egyetlen dolga, hogy a parancsokat végrehajtsa. Véleményt csak akkor mondhatnak, ha a kapitány erre felszólítja őket.

A kép olyan élesen tiszta volt, mint egy színes film, az életem pergett a képernyőn.

Nem én találtam ki, amit láttam. Kíváncsi voltam rá, de nem az én képzeletem szülte. Ez valami láthatatlan legénység körülöttem?Ki küldi ezt a képsort?

-Parancsára, uram.

A hang is képzelt? Ugyanolyan tiszta, jól érthető, mint az egész kép.

-Igen, igen, uram. Olyan nyelven beszélünk, mely egy időre elmerült az emlékezete mélyén. Mindazt, amit tudunk, ami segítségére lehet az úton, a képzelete képekké meg szavakká formálja.

-És csak akkor beszéltek, ha szólok hozzátok?

-Szavakat csak akkor használnuk. Egyébként érzelmek vagyunk, ráérzések, értelem, lelkiismeret.

(...)

-Én vagyok a parancsnok - fennhangon mondtam, hogy még egyszer halljam, biztos lehessek benne.

-Igen, igen, uram.

(...)

Mióta az eszemet tudom, magányos votlam. Nem bántott túlságosan, és midnig éreztem, hogy van velem valami , valami erős és jó, amit csak halványan sejtek, de nem értek.

Most egyszeriben tudtam. A hajó és titokzatos legénysége volt az.

Eddig nem értettem meg, hogy az életem hajóján én parancsolok, csakis én irányítom, és senki más! Én határozom meg a feladatokat, a szabályokat, a rendet, az én szavamra mozdul az eszköz, vitorla, ágyú, minden rajtam múlik, mire képes, aki csak itt van a fedélzeten. Én vagyok a lelkes, tehetséges csapat főnöke, csak biccentenem kell, mi az irány, és ők készségesen hajóznak velem akárhová, akár a pokol torkába is.

-Miért nem hoztátok tudomásomra, hogy léteztek? - kérdeztem. - Annyi mindent kellene tanulnom! Szükségem van rátok! Miért nem mondtátok, hogy itt vagytok velem?

A zöld fűben hevertem, neszezett a szél.

-Nem mondhattuk, uram - hangzott a válasz -, mivel nem kérdezte.

(ha netalán érdekel valakit a könyv, tudok segíteni a beszerzésben)