Szeretnék valamit írni…Neked. Talán Neked de az is lehet, hogy csak saját kedvemért teszem. Zöld neonfény kék lávalámpa olyan zene, ami mellé semmi tudatmódosító szer nem kell, mert alapba zsibbadsz tőle. Szóval igen megint írok, magam szórakoztatására. Sőt most kijelentem, hogy minden tettem csak magamért van. Önző vagyok, mert ember lettem. Minden egyes lépésem tűnjön is bármilyen nagylelkűnek, mind-mind azért lesz, hogy saját céljaimat szolgálja.

És most lehet méltatlankodni, hogy, hogy lehetek ilyen…hát barátom az a helyzet, hogy Te is ilyen vagy, én is ilyen vagyok az összes személyes névmás(od) ilyen, mert mindenki ugyanolyan. Saját magad változatait látod. Csak mindenki másként dönt ezért más-más utakra lép. De a lényeg ugyanaz marad, az egod kiteljesedése, saját céljaid megvalósítása, ami egyedül csakis a Tiéd. Szóval vagyok én, aki kijelentem, hogy önző vagyok, és vagy Te, aki olyan mesterien hazudsz, vagy talán annyira nem ismered magad, hogy nem veszed észre, Te is magad malmára hajtod a vizet.

Először is tisztázni kell valamit…ez nem más, mint maga az önzőség. Megkülönböztetésként használják a legtöbben. Sokan ez a szó alatt azt értik, hogy az illető csak saját magára gondol, habár ez így nem kerek, mert ha az illetőnek, saját magán kívül soha semmi nem jár a fejében…az bizony nem lenne túl életképes.

Most nézzük kicsit az önzőség komplementerét…az önzetlenséget. Megint visszatérhetünk a hétköznapokra… Hétköznapi értelemben önzetlen az az ember, aki másvalaki érdekét a sajátja elé helyezi. Van ilyen? „Egyértelmű”, hogy igen. Hiszen önzetlen az az ember, aki jótékonysági célra adományoz, vagy életet ment nem gondolva saját testi épségére. Mindkét példa az önzetlenséget, mint létező dolgot igazolja. Látszólag…,de ha közelebbről is megvizsgáljuk, rájöhetünk arra, hogy ebben a valóságban ez épp  fordítva alakul.

Például, ha ajándékozunk, az jóérzéssel tölt el minket, mert azt a látszatot kelti bennünk, hogy lemondunk valaki érdekében a saját kincsünkről, ezzel örömet okozva másoknak, és így nyugodt szívvel elmondhatjuk azt, hogy jóemberek vagyunk. Jóérzéssel tölt el a megajándékozottat nézni, átérezni az örömét, látni hogy egy átlagos hétköznapba, hogy csenhetünk némi örömet, látni a változást. Tehát jó érzés másokkal jót tenni. Felemelő érzés, NEKEM. De vajon akkor is megtenném, ha nem érezném jobban magam tőle? Ha mindez semlegesen érintene, akkor nem lenne miért ajándékozni.

Példa II. Saját életünk kockáztatása másokért. Külső ránézésre a legeslegönzetlenebb dolog, amit tehetünk. De vajon akkor is tudnánk így tovább élni, abban a tudatban, hogy megmenthettük volna egy élőlény életét, és még csak meg sem próbáljuk? Hogyan néznénk mások szemébe, amikor el kellene mesélnünk számukra a történetet? „Láttam, hogy fuldoklik de én inkább olvastam tovább a tóparton…” És ha egy nagyon fontos lényről van szó, kibírnánk nélküle ezt az életet? A lelkiismereteden múlik az egész, amikor nem hagy nyugodni minket, amikor tudjuk, hogy sikerült megmenteni valakit.

Szóval, bármit is teszünk másokért, nem tennénk meg, ha nem okozna örömet számunkra az, hogy így cselekedünk, tehát minden visszavezethető arra, hogy önmagunk érdekeit nézzük elsősorban, másodsorban, harmadsorban és mindenkor.

Az önzőséget nem egy negatív attitűdként kell felfogni, mivel ez egy olyan alapvető dolog, ami nélkül semmilyen élőlény se létezhetne – már csak a lét puszta élvezetéből kiindulva. Élni akarás nélkül elég kevés ideig lennénk itt, úgy érzem.

Tehát a különbség nem itt keresendő… kicsit arrébb talán… az emberi erkölcsben. Egyes embereknek mások segítése okoz örömöt, míg másoknak nem, sőt pont az ellenkezőjében leli a boldogságot.

Sokszor mondják azt, hogy jobban szeret valaki mást saját magán kívül. De ez egy ellentmondás, hiszen ilyen esetben felborulna az egyensúly, és könnyen az előbb leírt eredményre jutnánk. Igazából itt nincs sokkal többről szó, minthogy az illető összekapcsolja a személlyel azt az érzést, ami akkor keletkezik, amikor ezen a síkon vagy csak gondolatban „találkozik” vele. Igazán nem az embert szereti, hanem az érzést, amit a másik társaságában megkap. Habár a kettő nem túl sokban különbözik egymástól, mégis fontos elkülöníteni, hiszen, ezáltal a halálra is más szemszögből tekinthetünk.

Valakinek a halála sajnálattal tölt el mindenkit, gondolják a legtöbben. Miközben igazából saját magunkat sajnáljuk, mivel hiányzik, nem tudunk meglenni az az érzés nélkül, amit Ő biztosított nekünk. Nem ő a szegény, hogy meghalt, hanem mi, hogy elveszítettük Őt. Talán ezért is a közeli hozzátartozóknak nyilvánítanak részvétet, nem pedig a halottnak.

Úgy érzem ennyi elég is lesz mára. Lehet, hogy kicsit sok(kk) volt, és az agyad ellenkezik, és a Te teljes önzetlenséged felől próbál meggyőzni, de lássuk be, az önzőség nem olyan rossz dolog, és nem negatívum, mint ahogy a legtöbb ember elméjében jelen van.

De, ha be akarod bizonyítani mindennek az ellenkezőjét, magadnak…akkor megint egy paradoxon lesz az egész….mivel bármit is teszel „tökéletesen önzetlenül”, csak azért teszed, hogy bebizonyítsd MAGADNAK, azt hogy te nem vagy ilyen …. :)