Kettőség… kamera által homályosan. Számtalan lehetőség, de melyik lehet a valóság? Amiben élsz vagy amit látsz? Ahogy téged látnak, vagy ahogy Te látod magad? A tükörképed vagy a belső kép vagy Te? Szubjektív vagy objektív? Egyszer Te vagy a bogár máskor meg a szélvédő… Neked fontos hogy melyik vagy, de egy külső szemlélő számára? Teljesen mindegy. Ő úgyis csak az ütközést látja.
Szóval akkor melyik az „igazi” valóság? Vagy az összes együttvéve adja ki az egészet? És – magunkon - belül érzett kettősség? Osztozkodsz a testeden… mintha több (2) valaki versengene, segítené a másikat. Nem hangok nem skizofrénia, egyszerű kettősség, amikor az egyik „feled” tiltakozik, a másik meg belemegy… Dominancia. Mind a kettős élet… másokkal kifelé jófej, elnéző, kedves, magával szemben maximalista, követelő. Olyasmi, mint a félelem és a kalandvágy egyszerre. Döntened kell és a dominánsabb éned fog dönteni. Persze sokaknak nincs ilyen, mert a félelem (másoktól, ömmagunktól, „határainktól”) leszabályozzák és elnyomja az egészet. Talán olyasmi, mint a felnőttkor.
Félelem a mindennapoktól, a munkától, a csekkektől, a buzi postástól, a főnöktől, az egész családtól, az idegenektől, a kapcsolatoktól. Nem lehetek magam, mert félek. Tehát benne vagyok egyfajta valóságban, de nem a sajátomban, mivel irányítva vagyok a szürkeség és a félelem az irányítóm. KATAPULT! Szóval, ha az egész életemet vagy csak egy hónapomat kamerára rögzíteném és visszanézném… tudnék-e a kamera képe által adott élőlénnyel azonosulni? (direkt nem embert írtam…mert mi van, ha egy majmot látok viszont, vagy valami más élőlényt, aki én vagyok?) felismerném … igen ő az aki minden reggel visszanéz a tükörből, dolgos, kedves élőlény…tudom ki ő…de Ő tényleg én vagyok?
Én az az élőlény vagyok, aki a félelem és a külső tényezők korlátai közt él, ahelyett, hogy tényleg magam lennék? A félelem táplál itt mindent… mi lenne, hogy ha nem azért mennénk dolgozni, mert félünk? Hiszen félünk, hogy kirúgnak, hogy jön nálam egy jobb és végem lesz… kudarc a munkában a család számára is… tehát elindul a lavina… az életem a nyakamba szakad. Mi lenne, hogy ha az öröm táplálna? Örömmel mennénk dolgozni, magunkat adnánk, javulna minden. A délutáni program nem arról szólna, hogy kiabálunk egymással, amíg a gyerek tv-t néz. A félelem csak pár embernek „jövedelmező” , mégis elvárják, hogy a többség alkalmazkodjon. Ez ahhoz hasonló, mint hogy kétfajta embert különböztetünk meg alvási szokás szerint. Az egyik, aki korán fekszik korán kel, a másik (70%-os többség), pedig későn/hajnalban fekszik délelőtt folyamán ébred…olyanok mint a baglyok. Szóval itt is az van, hogy a 30%-os kisebbség uralja a többséget.
Amúgy neked van maszkafandered?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.